Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pszichológiai jelenségek és zavarok óvodás korban

2011.10.31

 A hazai és a külföldi szakirodalomban egyre több

kiváló munkát találhatunk, melyekben neves szakemberek
foglalkoznak a korai gyermekévek jellegzetes
problémáival. Én magam ebben a könyvben
nem vállalkozom arra, hogy valami újdonsággal
lépjek elő. Célom ezen keretek között inkább az,
hogy összefoglaljam azokat a jellemző gyermeki
megnyilvánulásokat, amik a mindennapokban az
óvónők előtt zajlanak, valamint megpróbáljam egy
kicsit más oldalról, a pszichológus szemével láttatni
ezen történések lelki hátterét, mozgatórugóit.
Ezen túl szeretném felhívni a figyelmet azokra a
rendellenességekre, eltérésekre, amit véleményem
szerint az óvónőnek észre kell vennie.
Mindannyian sejtjük, akik ezzel a korosztállyal
szakemberként foglalkozunk, vagy éppen szülőként
figyeljük sajátunkat, hogy ez az időszak az, amely
legtöbb változást hordozza magában. Fizikai,
szellemi és lelki átalakulások sorozatán mennek
keresztül a 3-6 évesek. Számos szerző leírása bizonyítja
azt is, hogy személyiségfejlődésük kialakulásában,
későbbi, felnőtti viselkedésükben is
kritikus ez az időszak.
Óvodáskor, amikor még minden lehetséges,
és amikor talán minden eldől… Ez a tétel igaz
lehet, hiszen ekkor még oly nyitottan figyelnek
minden őket körülvevő ingerre és személyre! Mintázzák
az anyut, aput, óvónőt, és olyanná akarnak
válni, amilyenek az őket körülvevő felnőttek. Tudjuk,
óriási felelősségünk van mindannyiunknak,
akik velük kapcsolatba kerülünk. Felelősségünk,
hogy valóra váljanak az ő és a saját álmaink is; a
szülők nagy vágya: „nálam különb legyen…”, az
óvónő mércéje: „megállja helyét az iskolában”.
A közösen elérendő cél azonban az, hogy gyermekünk
boldogan tudjon boldogulni a világban, ha
kell, nélkülünk is.
A könnyed eligazodást azonban ebben az életkorban
még segítenünk kell. Segíteni abban, hogy
ki-ki felfedezze saját képességeit, tehetséges vonásait
(merthogy ez minden gyerekben benne lakozik,
ez bizonyos!), képessé váljon különböző
közösségekbe beilleszkedni, érzelmeit, konfliktusait
kezelni tudja, a kudarcokat elviselje, és felfedezze
azt a saját utat, ami számára a kiegyensúlyozottságot,
boldogságot jelenti karrierben,
kapcsolatokban egyaránt. A pszichológushoz kerülő
esetek sokasága bizonyítja azt, hogy ha nem
kellő figyelemmel segítünk ezekben az években,
vagy éppen rossz irányt mutatunk számukra, esetleg
elutasítóként és nem támogatóként állunk mellettük,
akkor szülőként, pedagógusként alapvető
hibákat követünk el! Hibákat, amik következtében
a gyermekeinknek nagyon nehéz lesz visszatalálniuk
arra az útra, amelyik számukra a legmegfelelőbb.
Figyeljünk tehát oda, mert ekkor még várnak,
kérdeznek, számítanak ránk, szavakban,
gesztusokban kérik: ne hagyjuk magukra őket!
Sok éves tapasztalatom, hogy a részképesség
zavarok, a pszichés sérülések igen jól kezelhetők,
ha időben érkezik a segítség. Tudjuk, hogy a problémát
elsősorban megelőznünk kell, de ha már kialakult
helyzettel állunk szemben, akkor is saját
kompetencia kereteinken belül segítenünk kell
annak megszüntetését. Ez persze csak úgy valósítható
meg, ha a felnőttek (a szülők egymás közt és
a pedagógussal együtt is) képesek „összedolgozni”
a gyerek érdekében, mert ha ez nincs, akkor
érdemi támogatást külön-külön egyik fél sem tud
nyújtani. Meggyőződésem, hogy ezzel az együttműködéssel
saját határain belül minden gyerek fejleszthető,
értő figyelemmel még a „mákvirág” is
szelídíthető.
Mielőtt belefognánk a téma részletes ismertetésébe,
egy személyes tapasztalatomat szeretném
megosztani az Olvasókkal. Kezdő pszichológusként
számos előadást tartottam gondozónők, óvónők
körében, különböző problémákról. Koncentráltan
figyeltek, jegyzeteltek, néha még
mosolyogtak is. Mosolyogtak, melynek nem nagyon
értettem akkor az okát. Beszéltem az anyai
ösztön szerepéről, a gyermeki hiszti leszerelési
technikáiról, meg a féltékenység elkerüléséről, a
jó anyai magatartásról stb. – bár még nem volt
gyermekem. Szóval minden olyanról tartottam előadást,
amiről én addig csak tankönyvekből olvashattam,
egyetemi professzoraimtól hallhattam.
Ezek a „lányok” szép sorjában levizsgáztak, és
mindig kedvesen mosolyogtak.
Évek múlva értettem meg, hogy ez nem amolyan
mosoly, hanem olyan megmosolygás volt.
Megmosolygás, ami annak jár, aki még sohasem
tapasztalta meg, milyen egy igazi babával együtt
élni (de már beszél róla). Megmosolygás, ami annak
jár, akinek fogalma sem lehet, milyen egy átvirrasztott
éjszaka (bár azért alvási zavarokról beszél).
Megmosolygása annak, akinek kislánya még
sohase dobta hanyatt magát hisztirohamában a vá-
10
rosi nagyáruház fordulójában és megmosolygása
annak, akinek fogalma sincs arról, milyen labilis
fogalom a testvéri szeretet mindaddig, amíg gyermekei
el nem kezdenek osztozkodni egy darab csokoládén.
Megmosolyogtak, és egy kicsit igazuk is
volt. Igazuk, mert bevallom, miután lányom, majd
ikerfiaim megszülettek, egészen másképpen kezdtem
el látni azt a tudományt, amiről korábban oly
sokat beszéltem, oly biztosnak éreztem és amiről
olykor biztosan nevetségesen okoskodtam is. Nem
volt más választásom, a hitelesség érdekében a
jegyzeteimet átírtam és rengeteget figyeltem a sajátjaimat.
Fejlődésüket, titkaikat, felém áradó érzelmeiket.
És újra elkezdtem tanulni, de már tőlük.
Illetve nemcsak tőlük, hanem azoktól a
felnőttektől, kollégáktól is, akikre rábíztam őket:
gondozónéniktől, óvónéniktől, tanítónéniktől. Lassan
kijártam egy újabb egyetemi kurzust. Ebben a
könyvben a két egyetemen megtanultakat szeretném
közreadni, remélem sokakat segítve ma már
nemcsak elméleti tudásommal, hanem saját tapasztalataimmal
is.
Tekintsük át röviden, mi is jellemző ezekre az
évekre!
Elsőként foglalkozzunk azzal a területtel, amelyik
talán könyv szempontjából a leglényegesebb: a
gondolkodásukkal. E funkció jellegzetességei
sokszor átnyúlnak az iskoláskor elejére. Ismerjük,
hogy világlátásuk, megjegyzéseik sokszor humorosak,
mókásak vagy bizarrak, de mindenesetre
igen különlegesek. Vajon mi rejlik e különös gondolatok,
kifejezések mögött?
Az artificializmus és az animizmus azok a
jelenségek, melyek erre a korra igen jellemzőek.
E fogalmak szerint a gyerek úgy gondolkodik a
világ jelenségeiről, mintha mindent szándék vezetne,
és mintha minden élő is lenne (az ég azért dörög,
mert odafent tányérokkal csörömpölnek, az
asztalt meg kell verni, mert a mami megütötte
magát a sarkában, a sötétben az árnyék valami rossz
szellem lehet csak, semmi más stb.). Világképére
a mágikusság a jellemző. Ő még úgy tudja, hogy
a csodák, a vágyak az ő akaratától függően valósulnak
meg, vagy sem. (Katika haragudott az apura,
mert mindig veszekedett az anyával. Elképzelte,
hogy milyen lenne az, ha eltűnne az apu és vége
lenne az otthoni viharoknak. „Az csoda jó lenne!”
– mondogatta nekem a rendelőben játék közben.
A szülők válása után szinte természetesnek élte
meg, hogy minden amire vágyott, meg is valósult,
hiszen ő akarta. Ugyanakkor a helyzet kettősségét
ő is érzékelte: apu szomorú, hogy nem találkozhatnak
ők ketten, anyának sokkal többet kell dolgoznia,
a másik nagyit meg alig láthatja stb. Vagyis
nemcsak a várázslás csodáját élte meg, hanem
annak előre nem látott, kínos következményeit is.
Hatalmas bűntudata származott abból, hogy ő ilyeneket
gondolt. Bűntudatának feloldásához is pszichológus
segítségre volt szüksége.)
Gondolkodásuk egyik korspecifikuma, hogy a
körülöttük zajló történéseket reverzibilisként 
visszafordíthatóként – értelmezik. Minden történés
csak időleges, és egy periódus után visszaáll
minden az eredeti rendbe, vagyis semmi nem végleges.
(Karcsi nagypapája meghalt. A kisfiú a többiek
szomorúságát látva és érzelmeikkel azonosulva,
többször elsírta magát. Viszont nem igazán
értette, hogy miért kell sírni mindig, hiszen csak
„odament” a papa. „Kicsit nincsen, de majd visszajön,
ha már unalmas neki az angyalok között” –
így próbálta a történteket értelmezni. A szülők
nehezen értették meg, hogy miért játszik oly vidáman,
de féltek is attól, hogy a gyászreakció majd
hirtelen „robbanni” fog a gyereknél.)
Az óvodás korú gyermek fogalomalkotására
jellemző, hogy a gondolkodás alapegységei még
nem eléggé elvontak, vagyis szubjektívek. Fogalmaikra
jellemző, hogy sok bennük az érzékletes
elem (pl. a kórház definíciója az ő számukra egy
utálni való hely, ahol szurit kapsz, meg igen büdös
van odabent, nem pedig az, hogy segítő, gyógyító
intézmény.) Fontos momentum, hogy a lényeges
és a lényegtelen elkülönítése még sokszor nehézségekbe
ütközik, vagyis azt kapcsolják össze, ami
nekik fontos, amihez pozitív vagy negatív érzelmek
kötik. (Az óvodai kirándulásról hazatérve lehet,
hogy nem tudják megmondani, mely vidéken
jártak, de azt, hogy a Mikinek zöld hátizsákja volt
apró szörnyecskékkel a közepén, abban egészen
biztosak, és arról igen részletesen képesek beszámolni.)
Az itt felsoroltakon kívül a 3-6 éves gyermek
gondolkodása még nagyon sok elemében különbözik
a felnőttétől, de talán sikerült a leglényegesebbeket
megemlíteni. Pszichológusként azonban még
egy nagyon fontos tényt emelnék ki, ami felett –
úgy gondolom – nem szabad elsiklanunk, ez pedig
a következő: mint minden eltérés, így a gondolkodás
részterületeinek zavart működése esetén is
nagyon lényeges felderítenünk az oki hátteret.
Vagyis más-más feladat hárul az óvónőre akkor,
ha egy képesség elmaradásakor csupán az éretlenség
ténye állapítható meg, és más akkor, ha rész-
11
képesség zavar diagnosztizálható. Ennek kimondását
mindig fejlesztő szakemberre kell bízni, de
természetesen nem hanyagolható el az a tapasztalat,
amit az óvónő a gyermek megfigyelésekor szerzett,
az anya beszámolója a korábbi fejlődéséről,
illetve az a benyomás, ami a gyermek egész személyiségére
és a környezeti háttérre vonatkozik.
A könyvünk további fejezeteiben megtalálhatók
azok az eltérések, rendellenességek, éretlenségi
mutatók és jelzések, amire az óvónőnek ebből
a szempontból feltétlenül fel kell figyelnie.
Az óvodáskor vége felé a legtöbb gyereknél
egészséges fejlődési ütemet találunk, és észrevehetően
egyre-másra tűnnek el azok a korábban jellemző
elemek, amiket korspecifikus sajátosságként
elemeztünk. Egyre „komolyabbá”, érettebbé válnak,
megszűnnek a túlzások, a fantáziahazugságok
(teljesen, vagy csak részben) és 6-7 évesen kimondjuk:
iskolát kezdhet, hiszen olyan okos már!
S egyik szemünk sír, a másik meg nevet… Ugye,
mindnyájunknak ismerős ez az érzés? Kicsit, vagy
egészen elveszítjük őket.
És most nézzünk egy másik funkciót, a mozgást,
ami szintén nagy utat tesz meg, számtalan
változáson megy keresztül ebben az életkorban!
Nagy- és kismozgásaik finomodnak, és egyre inkább
jellemző lesz rájuk, hogy a saját motorium
feletti uralmat – az ún. kontrollt – gyakorolni kezdik.
Ez a periódus az, amikor a laterális dominancia
is kialakul, ennek megfelelően stabilan
használják már bal vagy jobb kezüket, és iránytartásuk
is megfelelő lesz. A csoportban egyre inkább
jellemző lesz az, hogy mozgásuk alapján is minősítik
egymást és önmagukat a gyerekek, ezáltal
ügyes és ügyetlen jelzők születnek. Az óvodások
a felnőtti mozgásokat szándékosan utánozzák, ami
a szerepjátékokban válik elsősorban hangsúlyossá
– nyilván ezzel is erősítve a szerep hitelét (a kislányok
illegnek-billegnek, hogy minél csábosabbak
legyenek, a fiúk viszont félelemkeltően mozognak
a nagyobb hatás elérése érdekében).
A motorium fejlődésében a mozgássorok felcserélődése,
vagy kimaradása (kúszás, mászás
stb.), a megfelelő stabilitás hiánya az óvodáskor
végére, esetleg a félelemérzés tapasztalása bizonyos
mozgások végrehajtásakor – mind olyan jellemző
megnyilvánulás, amire az óvónőnek oda kell
figyelnie, szükség esetén gyermekorvos, vagy konduktor
segítségét kell kérnie.
Finom motorikájuk, grafomotoros készségük
is jelentősen változik. Gyakran és szívesen rajzolnak,
festenek, gyurmáznak, vágnak. Rajzaiknak
sokszor a mű elkészülte után, képzeletükből adnak
jelentést. Tartalmukban elsősorban azokat a
történéseket jelenítik meg, amelyek számukra valamilyen
szempontból fontosak (félelmetesek, izgalmasak,
vágyottak), fantáziájukat foglalkoztatják,
vagy emocionális jelentőségük van. Formailag
ezekre az alkotásokra sokszor a vázlatosság és a
sematikusság jellemző (hasonló alakzatokat ismétel,
pl. koronás királynők sokasága, ugyanolyan
formájú autók stb.). Rajzaikban a természetes arányok
hiányozhatnak (nagyítás, kicsinyítés), vagyis
a számukra fontos részleteknek különös hangsúlyt
adhatnak, vagy éppen meg nem történtté
tesznek bizonyos elemeket. (Peti egy bántalmazott
gyerek. A családrajzon apja hatalmas kezekkel jelenik
meg, de a gyerek saját magát nem tünteti fel
a többiek között. „Sikerült jól elbújnom!” – így
fogalmaz, amikor keresni kezdem.) Ebben a korban
még sokszor jellemző az átlátszóság is, amivel
a rajzaiknak valódiságát, hitelességét akarják
erősíteni (annyira igazi ház a ház, hogy a falon át
még a bútorok is látszanak benne !).
Rajzaik nemcsak az érzelmeikkel, de intellektusukkal
is szoros kapcsolatot mutatnak. Azonban
tapasztalataim szerint a közvetlen következtetésekkel
mindig csínyján kell bánnunk! Soha nem szabad
egy rajzból – és csak a rajzból – messzemenő
következtetéseket levonni, sem az értelmi képességükre,
sem érzelemvilágukra, sem kötődéseikre!
A gyermekről alkotott vélemény előtt mindig
hosszas, minden területre kiterjedő megfigyelésre
van szükség! Csak így kerülhető el, hogy címkézzük,
előítélettel kezeljük őket! Azonban ha rajzaik
sorozatosan bizarr elemeket tartalmaznak, vagy
nívójuk elmarad az életkornak megfelelő szinttől,
az óvónő kérje szakember – fejlesztőpedagógus,
pszichológus – segítségét.
Van egy jelenség, aminek megléte alapján a szülők
gyakran sóhajtanak fel: bárcsak vége lenne már
ennek az időszaknak! Ez nem más, mint a dackorszak.
Mi is történik ilyenkor? Én-tudatuk is jellemző
fejlődési szakaszokat ér el, s ez így természetes.
Az első ellenállás időszaka ez, amikor
uralni, szabályozni szeretnék környezetüket. „Eddig
ti csináltatok velem mindent, most megmutatom,
mire megyek egyedül! Ezentúl ti fogjátok azt
csinálni, amit én mondok! Akkor is, ha ez nektek
nem tetszik!”
Az akarati megnyilvánulásaik konfliktusok
sorozatát eredményezhetik a szülő, a gyerek és a
testvérek között. Sok anyukától hallottam már, sőt
én magam is igen gyakran mondtam: „Eddig olyan
kis helyeske volt, most pedig vége a nyugalomnak!”
Mégis, bármennyire nehéz elfogadni, szük-
12
ség van ezekre a megnyilvánulásokra! Egyrészt
mert én-fejlődésükhöz elengedhetetlen jelenségről
van szó, másrészt a helyes szülői konfliktuskezelés
közben rengeteget tanulnak. A felnőtti minta
révén megtanulnak okos kompromisszumokat kötni,
érzelmeiket megfelelően kifejezni és uralni,
valamint képessé válnak arra is, hogy vágyaik teljesülését
késleltetni tudják.
Meggyőződésem, hogy azok a gyerekek, akik
ezen a korszakon nem esnek át, valamilyen módon
sérülhetnek a későbbiekben (egészséges önbizalmukban,
célképzeteik megvalósításában, emócióik
kezelésében). Fejlődésükben egy teljesen
helyénvaló állomáshoz érkeztek el. Jelzik: nem
kiszolgáltatottak, hanem önálló lényként léteznek!
Én-tudatuk az óvodai környezetben jellemzően az
önállósodási törekvéseikben jelenik meg (öltözködés,
feladatvállalás), illetve egyre inkább törekszenek
hangsúlyozni önálló és egyedi szerepüket a
kortárs csoporton belül is.
A nemi szerepek hangsúlyozása, a masculinitás,
feminitás is egyre jellemzőbb megnyilvánulás
lesz az óvodáskor végére. A lányok pl. egyre
nőiesebben öltözködnek és szeretnek anyáskodni
a többiek felett – ez vegyes csoportban igen jól
követhető és hasznosítható. A fiúk egyre vagányabbul
viselkednek – járásuk, szóhasználatuk
amolyan „menős” lesz – és tudják, hogy pl. egy
fiúnak sohasem szabad sírni, mert az olyan gyenge,
lányos dolog. Vagyis követik azokat a szabályokat,
modelleket, amiket addig csak megfigyeltek,
de amik hozzá is segítik őket annak kifejezéséhez:
„Ilyen szeretnék lenni én!”
Szabálytudatuk, erkölcsi fejlődésük is fontos
állomáshoz érkezik. Ez ugyan még nem végállomás,
hiszen ebből a szempontból is rengeteget változnak
a következő években. Óvodásként azonban
elkezdik érteni, hogy a szabályok miért léteznek,
azokra miért van szükség, és hogy megszegésük
következményekkel jár. Olykor megtapasztalják
már azt is, hogy nemcsak külső, negatív visszajelzések,
büntetések vannak, hanem létezik egy belső
rossz érzés is, amely a szabályszegésnél nem
más, mint a lelkiismeret furdalás. Ennek a negatív
emóciónak az átélése vezet el majd ahhoz, hogy
belássák: vannak szabályok, amik sérthetetlenek,
és áthágásuk akkor sem lehetséges, ha azt külső
személy nem ellenőrzi.
Amire az óvónőnek fel kell figyelnie a fent
említett jelenségek esetén (én-tudat, nemi szerepek,
erkölcsi magatartás kérdéskörei), ezek végletes
megnyilvánulási formái. Mivel valószínűleg az
ilyen irányú problémák nemcsak a kortársközösségekben
okozhatnak gondot, kezdeményezni kell
a szülővel történő négyszemközti megbeszélgetést.
Tapasztalatom szerint a háttérben az esetek túlnyomó
többségében nevelési gondokat találhatunk, de
az éretlenség lehetőségével is számolni kell.
Most nézzük meg azt a tevékenységi formát,
amelyet a legszívesebben végeznek a gyerekek, és
ami a legtöbb idejüket kitölti, mert szerencsére
ebben az életkorban még módot adhatunk rá! És
ez nem más, mint a játék.
Az óvodásokat megfigyelve leginkább azt találjuk
jellemzőnek, hogy váltakozva található meg
tevékenységükben szinte minden játékfejlődési
szint. Olykor még a funkciójátékot is visszacsempészik
egy-egy konstruáló tevékenységükbe,
ugyanakkor már a szerepeket is remekül tudják
formálni (pl. a kisfiúk garázst építenek, „berregnek”
az autókkal, tologatják azokat és közben a
garázsmestert is remekül odavarázsolják). A szakirodalom
többfunkciós játéknak is elnevezte ezt
a tevékenységi formát. Mégis talán a legjellemzőbb
játék az óvodáskor végére a szerepjáték. Ezt a
formát a gyermeklélektannal foglalkozó tudósok
„mintha játéknak” is hívják, amihez nélkülözhetetlennek
ítélték a gyerek kettős tudatának kialakulását,
az „én én vagyok, a szerepet csak eljátszom”
tudás meglétét.
Mások megemlítik, hogy ez a tevékenységi forma
segíti őket abban, hogy amit a valóságban nem
tudnak kivitelezni, azt megtehetik játékukban.
Egyébként erre a képzeleti világra ebben a korban
még fokozottan szükségük van: hogy álmodozhassanak,
varázsolhassanak, kiléphessenek a valóságból,
ha az nyomasztó, érthetetlen, vagy éppen unalmasnak
tűnik. Mivel a fantáziájukban akármi
megtörténhet – megsemmisíthet félelmeket, rossz
érzéseket, vagy ő maga bármivé válhat –, a játék
egyben gyógyító szerepet is betölt az életükben.
Ennek révén lejátsszák, rendre megismétlik pl. azt,
ami számukra negatív élmény, vagy érthetetlen
történés. Mindezt annak érdekében teszik, hogy a
történés feszültségétől megszabaduljanak (pl.
kórházi beavatkozás), vagy a helyzetet megértsék.
A játék tehát segítheti az érzelmek kifejezését és
levezetését, fejleszti a gondolkodást, kreativitásra
késztet, és mindezt úgy teszi, hogy a cselekvést a
spontán késztetés vezérli, és közben a gyereket az
öröm érzése tölti el.
Ha értően figyeljük óvodásaink ezen tevékenységét,
sok mindent megtudhatunk róluk, de megint
megemlíteném, hogy soha se ítéljünk egy-egy szituációból!
(Ha egy kislány veri a babáját, még nem
kell feltétlenül arra gondolnunk, milyen rosszul
13
bánnak vele otthon, mert lehet, hogy egy utcán látott
rossz történéstől akar megszabadulni, vagy
csak éppen most ilyet játszik! Ha viszont rendszeresen
előfordul szerepjátékában a bántalmazás,
vagy a másik gyerek a funkciójátékokon nem tud
túllépni, esetleg egyszerű logikai játékok megoldása
ismétlődő gondot jelent számára, mindenképpen
szakember segítségét kell kérni, természetesen
a szülő egyetértő támogatásával.)
Meggyőződésem, hogy az óvónőknek, a szülőknek
nagy felelősségük van abban is, hogy a kicsik
számára milyen játékeszközöket választunk. Sokkal
figyelmesebben kellene e tekintetben eljárnunk,
hiszen egy okosan kiválasztott tárgy a gyermek
egész személyiségét fejleszti. Azonban azt jó időben,
jókor és megfelelő előkészítéssel kell a gyerek
kezébe adni. (A könyvünk későbbi fejezetében
részletesen szólunk erről a kérdéskörről.)
Az óvodások társas kapcsolatainak kialakulásában
hasonló tényezőket találunk, mint amik a
mi – felnőtti – kötődéseinket is meghatározzák.
Vagyis az, hogy sikeres, vagy nehéz lesz-e a gyereknek
csoportjába beilleszkednie, a következő
tényezőktől függ: személyisége mennyire nyitott
mások felé, milyen előzetes csoport-élményei voltak,
a közösség vajon mennyire nyitott az új gyerek
befogadására, milyen szerepek vannak már
„kiosztva” a csoporton belül, ill. nagyon lényeges,
hogy ő mennyire tudott elszakadni otthoni környezetétől.
Ezeket a szempontokat azért tartottam lényegesnek
kiemelni, mert azt gondolom, hogy az
óvónőnek mindezeket alaposan át kell gondolnia
egy csoport indításakor, ill. meglévő csoport esetén
az új gyerek befogadásakor. Hangsúlyozom ezt
azért is, mert tapasztalatom, hogy az első közösségben
megélt élmények, az ott elfoglalt pozíció
(központi, vagy perem szerep) alapvetően meghatározzák
a gyerek önmagáról kialakult én-képét,
ill. a későbbi csoportokhoz való tartozás vágyát,
igényét vagy elutasítását. Látható, hogy a társas
kapcsolatokra való célzott odafigyelés a szülő és
az óvónő részéről azért is lényeges, mert itt szerzi
be a gyerek az első érdemi visszajelzéseket önmagáról,
teljesítményéről.
Az igazi csoporttá-alakulás folyamata fejlődési
szintek sorozatán megy végig: az egymás
mellettiségtől az együttdolgozás élményéig jut el
minden óvodás, persze csak akkor, ha megfelelő
óvónői attitűddel segítjük őket ebben. A megfelelő
irányítás mellett lassan-lassan kialakul a gyerekekben
az összetartozás élménye, a jó együtt lenni
érzése, valamint az ún. mi-tudata. A pozitívan
megélt történések segítik majd a későbbiekben az
egyéb kortárs csoportba való beilleszkedést, még
később a másokkal való együttműködésre való
igény kialakulását és ennek a lehetőségeinek keresését.
Amit ebből a folyamatból az óvónőnek feltétlen
észre kell vennie, az a csoport egészére és az
egyénre lebontva is érvényes. Megfigyeléseiből ki
kell derülni, hogy csoportja alaphangulatára általában
mi a jellemző. Észre kell vennie, hogy a
gyerekek közül kik a vezéregyéniségek, esetleg
a mások által bálványozottak, s ők milyen szempontok
alapján kerültek a középpontba, kik azok,
akik az ún. behódolók, és vajon miért váltak azzá?
Figyelnie kell a hirtelen szerepet változtatókra,
pl. a középpontból a peremre kerülőkre, ill. azokra,
akik a peremen csak megfigyelőként vesznek
részt a csoport életében. Róluk azt is érdemes azonban
megtudni, hogy ott kint a szoba sarkában vajon
tényleg rosszul érzik-e magukat, ahogy mi feltételezzük,
vagy nekik úgy is jó, sőt jobb, mint az
aktív, harsány részvétel a csoport életében. (Saját
élményem: egy születésnapi zsúrra kislányom osztálytársait
is meghívtuk. Évi, aki már az oviban is
oly szorongós volt, megkérdezte tőlem: „Ugye nem
lesz kötelező bohóckodni, meg táncolni? Ugye nem
baj, hogyha én csak figyelek?” „Persze, hogy nem!”
- volt a válasz. „De jó, akkor én is jól érzem majd
biztos magam, akkor sokáig maradok!” (Tudni kell
azonban azokkal is bánni, akik a közösségi alkalmazkodásra
nehezen képesek, s hogy ezt megértsük,
mindenekelőtt beilleszkedési nehézségeik
mozgatórugóit kell megismernünk. Erről a későbbiekben
írok majd bővebben, a magatartási problémákkal
küszködő gyerekek esetében.)
Az óvodások egyik varázslatos tulajdonsága az,
hogy hihetetlen mennyiségben és minőségben tudják
magukból sugározni az érzelmeket. Erre az
érzelemvilágra a különleges színesség a jellemző.
Meglátásom szerint olyan emóciókat élnek át ebben
az életkorban a gyerekek, amiket felnőttként
sokszor elfelejtünk, nem értünk és csak csodálkozunk
rajtuk. Olyan érzelmek ezek, amikre – függetlenül
életkorunktól – mindig is vágyunk.
Az óvodáskorúak érzelmeinek egyik fontos specifikuma,
hogy nagyon erősek, rendkívül intenzívek.
Ez azt jelenti, hogy a gyermek emócióit olyan
hőfokon éli meg, amelynek révén olykor teljesen
beszűkül figyelme, gondolkodása, és szinte egész
testét-lelkét elönti az érzelmi vihar (öröm, düh,
harag reakciók). Erre az életkorra jellemző az is,
hogy ezeket az ún. kitöréseket uralni még nem
képesek („Abba akarom hagyni a bőgést, de hidd
el anya, nem tudom, mert magától folyik a
14
könnyem!”). Az érzelmeik közvetlenül befolyásolják
a cselekvésüket is (pl. ha szorong egy kisfiú,
akkor elaludni sem tud). Másik jellemzője emócióiknak,
hogy nagyon változékonyak – a kicsi
egyik percben még zokog, másik pillanatban vígan
játszik a többiekkel –, ami annak a következménye,
hogy figyelme még elterelhető, ill. elterelődő.
Ezt az életszakaszt egyébként a csúcs-félelmek
időszakának is szokták hívni, mivel képzeleti működésük
is igen intenzív; rengeteg valós, vagy vélt
dologról fantáziálnak, amit sokszor félelmetes tartalmakkal
ruháznak fel. Ez a jelenség egyébként
kapcsolatba hozható a már korábban említett gondolkodási
jellegzetességekkel is: minden élő és
mindennek lelke is van (a porszívó az nagyon
félelmetes a hangja, meg a zsinórja miatt, Kata
szerint: „Ez egy elvarázsolt sárkány, ami tekereg
és tüzet okád, de most nem annak látod, mert este
fog támadni és akkor lesz igazi! De nem engem
ám, hanem a tesómat, mert az rondán beszélt, és
meg is mondtam neki, hogy féljen csak ő, ne legyen
már olyan vidám!”).
Az óvodáskorban a leggyakrabban megnyilvánuló
érzelmek a düh és harag reakciók (jellemzően
frusztrációk hatására alakulnak ki), az öröm és
a szeretet érzések (már a saját tevékenysége is
örömforrás: egyedül is megy!), az erkölcsi érzelmek
(helyes-helytelen, lehet-nem lehet dimenziók)
és a féltékenységi érzések (a kapcsolat fellazulásának,
vagy az érzelmi kötés megszakadásának
veszélyét érzi, vagy vélelmezi). Az indulati megnyilvánulások
szintén jellemző átalakuláson mennek
keresztül ebben az életkorban. Az óvodáskor
elején igen gyakran megfigyelhető a társ ellen irányuló
agresszió (fiúk-lányok közötti gyakori a verekedés,
hajtépés, vagy éppen a harapás). Ez a sorozatos
külső visszajelzések következtében egyre
inkább csökken és átalakul az ún. tárgyra irányuló
agresszióvá (már nem a vele játszó barátját kezdi
püfölni konfliktus esetén, hanem belerúg pl.
abba a várba, amit együtt kezdtek el építeni). Az
agresszió megnyilvánulásának legfejlettebb, vagy
„legszocializáltabb” formája az, amikor nem cselekvésben
nyer teret az ellenvélemény, hanem verbálisan,
a vitatkozás formájában. Itt említeném
meg, hogy számos kutatás szerint az optimális alkalmazkodás
nélkülözhetetlen velejárója az egészséges
mennyiségű és formájú agresszió jelenléte
mindannyiunk személyiségében, felnőttben-gyerekben
egyaránt. Egyrészt azért van szükségünk rá,
mert energiát ad és sugároz, másrészt azért, mert
nélküle az ún. énvédelem funkciója nem tudna érvényesülni,
nélküle bármerre elsodródnánk. Természetesen
még számos érzelem és azok megnyilvánulási
formái megtalálhatóak ebben az életkorban,
amire ezen keretek között nem térhettem ki.
Amit az óvónőnek észre kell vennie az emocionális
megnyilvánulásokkal kapcsolatban, az pl. a
hirtelen változások jelensége, a végletes kifejeződési
formák, az érthetetlen, inadekvát viselkedési
megoldások köre. Ezekre a jelenségekre a későbbiekben
kitérek majd. Tudnunk kell azonban azt
is, hogy a gyermek érzelmei, gondjai, bánata, öröme
leginkább a játékában jelenik meg. Sok mindent
nem tud még elmondani, de lejátszani igen.
Értenünk kell, hogy nem azért nem beszél, mert
nem akar, hanem mert esetleg még nem is tudja
megfogalmazni a bánatát. De elképzelhető az is,
hogy szorongása, esetleg bűntudata tartja vissza,
hogy pl. rosszat szóljon az apuról. Ám az is lehet,
hogy velünk nem akarja a gondját megosztani. Játékában
viszont megjeleníti. A gyermek tevékenysége
ezáltal – ha szüksége van rá – gyógyító játékká
alakulhat át. Az óvónő számára tehát a
megértés, a problémafeltárás szempontjából nélkülözhetetlen
a célzott, értő megfigyelés e területen
is. Úgy vélem, hogy soha nem szabad faggatni,
kérdésekkel zaklatni a gyereket, inkább olyan
helyzetet teremtsünk számára, amely segíti az érzelmek
kifejezését – verbálisan vagy cselekvésben,
a lényeg, hogy megtehesse –, ne kelljen elfojtania.
Ahogy jeleztem, valóban csak vázlatosan, érintőlegesen
nézhettük át ennek a varázslatos kornak
a pszichés vonatkozású jellemzőit. Reményeim
szerint azonban ez az összefoglaló segíthetett abban,
hogy ki-ki nemcsak olvasmány élményeit idézhette
fel újra, hanem ezáltal már saját gyakorlati
ismereteit is hozzárendelhette az olykor száraznak
tűnő elméleti fejtegetésekhez.
A környezet hatásai a gyermek
teljesítményére
A fent említett valamennyi jelenség kialakulásában,
fejlődésében az átöröklött tényezőkön túl
rendkívül fontos szerepet – ha olykor nem fontosabbat
– játszanak azok a környezeti hatások,
amelyek a gyermeket mikro- és makrovilágában
érik. Család, óvoda, külvilág. Ezek azok a tényezők,
amik eldöntik majd azt, hogy „nálam különb
lesz-e?”.
Számtalan vizsgálat, kutatás eredményeiből tudjuk,
hogy a kisgyermek fejlődésére a legnagyobb
hatást – a tárgyi, természeti környezeti tényezőket
15
megelőzve – a személyi (társadalmi) környezet
gyakorolja. Ismerjük azt a tényt is, hogy ezeknek
a környezeti hatásoknak nemcsak passzív alanya,
hanem aktív elsajátítója is a gyermek.
Most nézzük át röviden, milyenek is lehetnek
és milyen eltéréseket mutathatnak ezek a hatások,
amik szinte minden esetben befolyást gyakorolnak
az egyén személyiségfejlődésére, társas kapcsolatainak
alakulására, vagyis arra, hogy boldogan tude
boldogulni vagy sem. A „valamiből túl sok”
ingeradagolás jelenségével a mai világunkban
gyakran találkozunk. Elsősorban azoknál a családoknál
látható ez, ahol az egymás megítélése és a
másokhoz való viszonyulás szempontjából a
teljesítménycentrikusság a vezérlő elv. A túladagolás
az értelmi ingerekre és az érzelmi ingerekre
egyaránt vonatkozhat. Az ún. „értelmi túltáplálás”
esetén a felnőttek nem az életkorának megfelelő
ingerkörnyezetet biztosítanak a gyermeknek,
hanem olyat, mellyel mintegy közvetlenül és látványosan
mérhetik és sürgethetik a fejlődését.
Gyakran előfordul, hogy túl erős, vagy túl bonyolult
feladatokkal terhelik őt, amiknek feldolgozására
értelmi funkcióinak jellegzetessége miatt még
nem képes. Ezzel azonban nem számolnak, vagy
nem törődnek. Ennek a szülői viszonyulásnak következménye
lehet az, hogy kialakul az értelmi
túltelítettség állapota. Ebben a helyzetben a gyermek
már nem fordul érdeklődéssel az újszerű ingerek
felé, megszűnik az erre az életszakaszra jellemző
nyitottság és az ismeretlen kedvvel történő
„habzsolása”. Ha ez a szülői hozzáállás tartóssá
válik, teljesítménye egy idő múlva már nem tükrözi
reális képességeit, sokszor a meglévő ismeretek
úgy omlanak össze, mint a kártyavár elemei. A gyerek
sokszor motiválatlansága miatt leblokkolhat,
vagy alulteljesítővé válik.
Ezt a jelenséget az óvónő a foglalkozások során
egyes gyerekeknél jellemzően tapasztalhatja.
Ők azok, akik szinte mindig „kisokosként” ledorongolják
társaikat, s akiktől egy idő múlva elfordulhatnak
a többiek, mert ez a viselkedés irritálóvá
válik. Emellett ők azok is, akik motivációját
szinte egy tevékenységgel sem tudjuk felkelteni,
vagy ha abban mégis részt vesznek, sokszor csak
kényszerből teszik, s ezt ki is fejezik. Amikor kiderül
a baj, sok család a helyzetet úgy éli meg, mint
akik mindent megtettek a gyerek fejlődése, fejlesztése
érdekében: „Ők nem tehetnek róla, a gyerek a
hibás, hiszen ő nem teljesíti azt, amihez ők mindent
előteremtettek, s amit elvárnak tőle”. Látszólag
így is van, a lényeget tekintve azonban mégsem
azt és úgy kapta meg a kicsi, ahogyan arra
szüksége lett volna. A szakember tudja, hogy inkább
a mennyiségre és a tempóra figyeltek a szülők,
nem a gyerekre, s hogy nem ő hibázott ebben
az esetben sem. Ilyenkor a kölcsönös csalódottság,
az elutasítás lehet a következmény, vagyis az érzelmi
eltávolódás. Nagyon fontos ezeknek a gyerekeknek
a szüleivel megbeszélnünk a tapasztaltakat,
mert számtalan tanulási zavart, kudarcot
kerülhetnek el, ha még időben változtatnak a nevelési
elveiken, irreális elvárásaikon.
A másik – ezzel olykor párhuzamosan, de nélküle
is lezajló – szülői viszonyulás az, amikor az
„érzelmi túltáplálás” jelenségével találkozunk.
Ezt a magatartást a túlvédő, túlóvó emocionális
hozzáállás jellemzi, ami a túlkényeztetésben, a
fokozott féltésben nyilvánul meg. Ha ez huzamosabb
ideig tart, és a szülők itt sem veszik észre
ennek ártó jellegét, vagy erre vonatkozóan esetleg
nem kapnak visszajelzést az óvónőtől, kialakul a
pszichés-érzelmi túltelítettség állapota. Ebben az
esetben a gyermek mintegy elveszti érzelmi reagáló
képességét, nem örül semminek, és lassan kialakulhat
az ún. érzelmi fogyatékosság jelensége
is. Azt tapasztaljuk, hogy egyáltalán nem, vagy
nem szívesen játszik együtt társaival, az óvónőt és
más felnőttet esetleg durván elutasít. Tevékenységét
a monotónia fogja uralni, gyakran és ugyanazt
fogja tenni mindennap. Hangulatára a szomorúság,
depresszív jelleg lesz jellemző. Baráti
kapcsolatai nem alakulnak ki, intim közelségbe
kerülni nem lehet vele. Minden ellen tiltakozhat,
amit számára idegen felnőtt akar felkínálni.
Mi is a teendőnk, mit is mondjunk ezen esetekben
a szülőknek, hiszen „túlzásaikkal” sokszor ők
is úgy gondolják, hogy a legjobban teljesítik anyaiapai
szerepüket? Az óvónő feladata ekkor is az,
hogy benyomásait visszajelezze. Ekkor is hangsúlyozni
kell azt, hogy mindezt csakis a gyermek érdekében
teszi. Ha a szülők ekkor képesek még változtatni,
a gyereknél talán maradandó sérülés
nélkül múlhat el ez az időszak, és nem zavarja meg
későbbi társaskapcsolatait, teljesítményét, emocionális
életét. Ha az óvónő nem tudja meggyőzni
őket ennek szükségességéről, úgy mindenképpen
családterápiás segítséget kell igénybe venni.
A másik véglet – amit „hiányhatásnak” is hív
a szakirodalom – sajnos szintén gyakorta megjelenik
óvodásainknál. Csoportosítása hasonló az előzőekhez,
vagyis elkülöníthetjük az „értelmi
alultáplás” és az „érzelmi alultáplálás” jelenségeit.
Ezekben az esetekben a gyermeket gondozó
felnőtt szintén nem teljesíti azokat a feladatait,
amelyek a gyermek egészséges személyiségfejlő-
16
dését biztosítják. Vagyis itt hiányoznak azok a tárgyak,
eszközök mennyiségben/minőségben, amik
az értelmi funkcióik kialakulását, fejlődését serkentenék,
illetve azok az emocionális kölcsönös
reakciók, amik a kiegyensúlyozott érzelmi állapotokat
előidézik.
Ennek a valamiből „túl kevés” viszonyulásnak
szintén súlyos következményei lehetnek, amik elsősorban
abban nyernek kifejezést, hogy zavarttá
válik az egyén és a környezet együttélése, az értelmi
és az érzelmi élet nem fejlődik kellőképpen,
vagy éppen visszafejlődik.
Ezeknél a gyermekeknél az óvónő elsősorban
azt érzékeli, hogy ők azok, akik sokszor sokkal jobb
alapképességekkel rendelkeznek annál, mint ami
a tevékenységük eredményességében megmutatkozik.
Fejlődési elmaradásuk okát szinte egyértelműen
megtaláljuk a ráhagyó, vagy az elhanyagoló
környezetükben. Az érzelmileg nem megfelelően
viszonyuló család esetében azt is tapasztalja az
óvónő, hogy ők lesznek azok a gyerekek, akik szinte
falják minden visszajelzését. Jót-rosszat egyaránt
provokálnak, csupán azért, hogy foglalkozzanak
velük. Társas kapcsolataik is igen viharos
érzelmekkel zajlanak, hiszen családjukban nem
kaptak mintát arra vonatkozóan, ami az együttéléshez
nélkülözhetetlen, illetve sokszor nem tudják
konfliktusaikat lerendezni, indulataikat „szocializáltan”
kifejezni.
Ismét a szülők felé van teendőnk elsősorban.
Mert ezek a gyerekek is csak azt tükrözik viselkedésükkel,
ahogyan velük bántak. A visszajelzés, a
megbeszélés elkerülhetetlen ezekben az esetekben
is. Sajnos leginkább itt kell számolnunk azzal, hogy
a szülők részéről ellenállásba, falakba ütközünk,
de megint csak azt mondom, a gyermek érdekében
meg kell próbálnunk. Tapasztalatom, hogy talán
az ilyen irányú kísérlet akkor sikeresebb lesz, ha a
pozitívumok hangsúlyozásából indulunk ki – a családra
és a gyerekre vonatkozóan egyaránt –, és csak
utána említjük azokat, amiken véleményünk szerint
feltétlenül változtatniuk kellene. Sokszor
egyéb szakember bevonása ezekben a helyzetekben
is elkerülhetetlen.
A gyermek otthoni és óvodai környezetének
egyéb jellemzőit, típusait, hatásait ebben a formában
tovább részletezni nem tudjuk, de talán a fentiek
ismételten kiegészíthetik és értelmezhetik azokat
a gyakorlati ismereteket, amik a napi munkában
az óvónő rendelkezésére állnak.
Néhány személyiségvonás
és az eredményesség összefüggése
Az egyéni és a kor specifikumai, valamint a legutóbb
vázolt környezeti hatások következtében már
óvodáskorban igen jellemző karakterű, típusú gyerekekkel
találkozhatunk. Bár a személyiségfejlődés
még korántsem fejeződött be, de már-már látszanak
azok a vonások, amelyek alapján a gyerekek
külvilághoz, önmagukhoz, valamint teljesítményükhöz
való viszonyulását megítélhetjük. Számtalan
elmélet és kutatás született már, amelyek
megpróbálták felállítani azokat a típusokat, amelyek
alapján egyéni jellemzőink meghatározhatóak,
kategorizálhatóak. Talán e könyv céljait jobban
teljesítem, ha az ismert modelleken kívül
azokat az elméleteket említem meg, amik konkrétan
a gyermek teljesítményével kapcsolatos személyiségvonásokat
kutatják.
dependencia (a függés) kérdéskörével igen
régóta foglalkoznak már a pszichológusok. Talán
mindenki számára ismert az a tétel, amely kapcsolataink
természetes fejlődési fokairól szól, s amelyet
mindnyájan megélünk szülőként, gyerekként,
partnerként, barátként egyaránt. E tétel alapján
minden kötődésünknek különböző stációkon kell
átmennie ahhoz, hogy harmóniában legyünk önmagunkkal
és másokkal.
Az első az „ölelj át szorosan” fokozat (pl. anyagyerek
ún. duál-uniós együttléte), ezt követi a „tegyél
le” fázis (az óvodáskori önállósodási igények
kifejezése, amikor már egyedül szeretné a feladatokat
megoldani, de azt az anyu biztonságot nyújtó
közelében tenné) és végül a „hagyjál magamra”
szint, ami az elszakadás, vagy leválás igényének a
kifejezése, megjelenése. A folyamat az egészséges,
természetes szülő-gyerek kapcsolatban nem
reked meg egyik stációban sem, és bár az érzelmi
veszteség megélésével járhat, mégis mindkét fél
képes tudomásul venni azt.
Erős függésről, vagyis a túlzott dependenciáról
beszélünk akkor, ha az elszakadás nem, vagy csak
részben történhetett meg. Az ilyen szoros kapcsolatban
élő gyerekeknél nemcsak az önállósodás
nehezített (hiszen anyu csinál mindent helyette,
mert őt kisbabának tekinti), hanem a társakkal való
kapcsolatfelvétel is. A túl erősen kötődő gyerek
szinte sohasem tud beszokni az óvodába, alkalmazkodni
a körülményekhez. Ennek oka az, hogy védtelennek
éli meg helyzetét a szülő nélkül. Társas
kapcsolatai is alapvetően zavartak lesznek, hiszen
a többiek felé pedig nem lesz szabad érzelmi
„vegyértéke”, amibe azok kapaszkodhatnának.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Propecia Frontale KelNish

(KelNish, 2019.10.18 21:03)

Buy Orlistat No Prescription Real Propecia Reviews <a href=http://purchasecial.com>cialis online</a> Worldwide Pharmacy Kamagra

Zithromax From India KelNish

(KelNish, 2019.08.25 13:50)

Cheapest Medications Online <a href=http://sildenafdosage.com>viagra online pharmacy</a> Amoxicillin Clav